Itt van az ősz, itt van újra...

Néhány őszi vers és kép, hangulatkeltés céljából. :-)
Először is egy klasszikusnak mondható... majd néhány további, amely megtetszett nekem. (Remélve, hogy Nektek is tetszeni fognak).

Petőfi Sándor:

Itt van az ősz, itt van újra...

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? De szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Kányádi Sándor:

Jön az ősz

Jön már az ismerős,

széllábú, deres ősz.

Sepreget, kotorász,

meg-meg-áll, lombot ráz.

Lombot ráz,

diót ver,

krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat,

s harapja, kurtítja,

a hosszú napokat.

Kosztolányi Dezső:

Szeptember elején

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius,

és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,

fülébe súg, elég volt már, elég,

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcsesség

nehéz aranymezébe öltözöm,

s minden szavam mosolygás és közöny.

Zelk Zoltán:

Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit.-

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelenül.

Nemes Nagy Ágnes:

Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.